Január 1.(utolsó rész)

Senki nem mozdult semmit, majd gondoltam léptem egyet, mire mindenki lépett egyet. -Wáh!-kiáltottam. -Te meg mit csinálsz?-kérdezte Hope. -Nem tudom. Mindig ki akartam próbálni.-néztem mosolyogva. -Szerintem szexi.-kacsintott rám Caleb. -Ti még a halál előtt is, így viselkedtek?-sóhajtott a volt apám. -Mért sírnunk kéne?-vágtam vissza flegmán. -Hát én ezt nem bírom tovább.-mondta idegesen. -Wáh!-futott felénk, amire mindenki elkezdte ugyanazt csinálni, mint ő. -Látod!- Ők is azt csinálják.-kezdtem nevetni, majd vettem egy nagy levegőt és harci pózt vettem fel. -Állj!-szólt közbe egy női hang, amikor megakartam ütni pont az első hologrófot, ami velem szemben volt. -Mondtam, hogy nem öljük meg őket. -lépett előre a trónon ülő nő. -Kik vagytok ti?-simított végig Hope haján. -Hát ti loptatok el és hoztatok el ebbe a dimenzióba, szóval valószínűleg ottani lakosok.-mondtam neki bunkón. -Te neked aztán van merszed.-lépett elém. -Angel ne!-suttogta a fülembe Caleb. -Mért ki ez?-néztem rá. -A császárnőnk. -Úgy ahogy mondja.-hajolt bele az arcomba -Jó! Megértettem.-léptem hátrébb. Most valamiért jó lett a kedvem. Valójában mindig úgy akartam meghalni, hogy jó kedvem lesz és lehet ez miatt vagyok így felpörögve. Mondjuk általában sem vagyok az a depizős, síros kislány. Mindig a jót keresem a dolgokban. Néha nem is lehet bennük találni. Akkor csinálok egyet. Ebben mondjuk azt lehet jónak nevezni, hogy az elhunyt, legjobb barátnőmmel és a hologróf barátommal állok a vég előtt. -Öljétek meg őket!-lépett el tőlünk a császárnő és mindegyik lassan közeledik felénk. -Hát itt a vég.-ment el a kedvem és megszorítottam a két társamnak a kezét. -Ez mi?-nézett le Caleb a karomra, amire a gyűrűt húzta fel. A fekete ékszerből fehér hamu kerekedik fel a karomon, végig a felső testemen, majd mindenhol. -Angel!-kiáltott Hope, de nem láttam semmit, mert a hamu, köddé vált. Én a levegőben vagyok, de fogalmam sincs hogy kerültem oda. Mikor leérkeztem a földre mindenki engem nézett. -Ez nem lehet! -lépett elő a volt apám.-De az anyád volt. -Mi?-kérdeztem és magamat kezdtem nézni. Teljesen fehér vagyok. Fehér szárnyak, egy fehér jogar a kezemben a tetején kék smaragddal és egy kis valami takart el épp hogy csak. -Caleb!-néztem rá. -Te vagy.-nézett mosolyogva.-Én tudtam, hogy te vagy. -De mi?-léptem elé és mélyen néztem csillogó, barna szemeibe. -Te vagy a proféciából a lány.-szorította meg a kezem. -Akkor én fogok végezni veletek?-könnyeztek be a szemeim. Ekkor elnézett és Hope mögé lépett. -Caleb! Nem mondott semmit és a hátam mögött lévő hologrófokat néztem, akik kezdtek hátrálni tőlem. -De nekem fogalmam sincs hogy kell ezt használni!-nyújtottam előre a botot, amiből egy hatalmas fénycsóva jött ki. Nem láttam semmit, annyira szikrázott, majd amire eltűnt egy csomó hologróf eltűnt. -Mi? Szóval a fény öl meg titeket? -Nem.-mondta apa. Csak hogy utoljára így szólíthassam. - A te erőd. De nem mindenkit. -és lassan közeledni kezdett felém. -Hát ennyi volt az apa lánya szeretet.-szúrtam át a jogart rajta, amikor elém ért. A hasából fénycsóvák jöttek ki és utoljára őszintén rám nézett. -Azért én még mindig szeretlek.-esett össze. -Ezzel már elkéstél.-adtam neki pár könnyet és Hope mellém lépet. -Így jobb lesz.-fogta meg a kezem. -Na végezzünk a többivel is.-mosolyogtam rá és közéjük rohantam. Úgy használtam a botot fegyverként, mint ahogy soha nem gondoltam volna. Olyanok voltak mintha nem is akarnának küzdeni. Mikor már csak egy maradt Hope mellém lépett. -Őt én.-vette el a jogaromat és Justin elé lépett. -Ha már úgy is meg kell haljak, akkor haljunk meg együtt.-döfte át a botot Justinon. -Így nem mi halunk meg, hanem ő.-esett össze és Hope visszaadta a fegyvert. -Hát mostanra tényleg itt a vég.-ölelt magához. -De mi? Nyertünk! Nincs vég.-simítottam meg arcát, ami hirtelen csupa könny lett. -Nem!-mondta mosolyogva.-Engem Justin ereje tartott életbe. Mivel ő meghalt, én is ezzel a sorssal fogok elmenni innen. -Ne ne ne! Kérlek ne!-mondtam sírásba kitörve és a kezét megszorítottam mikor a palota széléhez indult, hogy leugorjon. -Nem hagyom hogy megint itt hagyj!-kiáltottam rá. -Már késő.-mosolygott rám és az ujjaitól kezdve kezdett kék csillámmá válni. -Hope ne ne ne!-kiáltottam hatalmas könnyeket dobálva. -Szeretlek Angel. Te voltál én, te leszel én. Én voltam veled, de soha nem lehettem olyan mint te. Szia.-esett le háttal a palóta tetejéről, majd egy nagy kék csillogás felment a mennybe. A sírástól a földön hevertem. -Már jobb helyen van.-ölelt magához Caleb. -Te ugye itt maradsz velem?-néztem rá. -Sajnálom.-állított fel a földről. -De miért? -Mert ha a prófécia nem tejesül, akkor a lány meghal. És inkább haljak meg én. -Nem nem nem!-nyomtam bele testem a felsőtestébe. -Nem hagyom hogy te is el menny! -Sajnos nem tehetünk ellene. Csak gondolj rá úgy, hogy vége. Minden békés és engem soha nem ismertél.-mosolygott rám, de szemeiből áradtak a könnyek. -De nem tudom elfelejteni azt akivel kellene élnem a jövőt.-tettem a jobb kézfejét arcomhoz.
Ez esetben.-levette a pólóját, ami feszült testéhez. -Ezt tartsd meg.-adta a kezembe, de nem vettem el. Nyújtottam az alkaromat, hogy megértse mit akarok. -Te hülye vagy.-mondta két szipogás között és felkötötte a kezemre, mint a moziba. -Mért te annyira okos vagy?-vágtam rá. -Hiányozni fogsz.-döntötte fejét a vállamra és szemeiből jobban folytak a könnyek, mint az enyémből. -Szeretlek!-húztam végig a kezemet mellizmán, de még így is éreztem szívének ritmusát. -Helyes!-mosolygott rám.-Szia. -Szia.-törtem ki nagy sírásba és átdöftem a hasát. Még egy utolsó pillanatra felnézett rám. -Még mindig neked van a leggyönyörűbb szemed.-mosolygott és eldőlt. Egy ideig néma csendben tartottam a levegőben, majd mikor ránéztem vele együtt dőltem a földre. -Ne!-kiáltottam. A könnyeimet ontottam testére. -Jól vagy?-kérdezte Adam a felső bejáratnak támaszkodva. -Meghalt.-hajoltam a test felé és sírtam. -Ennek így kellett történnie.-ölelt meg hátulról.

December 31.

-Mi? Miről beszél ez Hope?-néztem rá kidüledt szemekkel. -Óhh!-csodálkozott a hologróf. -Justin hagyd abba!-mondta Caleb idegesen. -Te honnan tudod, hogy hogy hívják?- a pillantásom hirtelen Calebre szegezödőtt. -Mert ő a bátyám.-hajtotta le a fejét. -Úgy van. Annyi a.különbség, hogy én tudom kikhez tartozom.-lépett Caleb felé és erőből arcon rúgta.-És soha nem árulom el őket. -lépett a kijárat felé. -A mai napot még megkapod. Ha holnapra nem lesz meg, akkor meghalsz. Hope.-ment ki nevetve, majd bezárta maga után az ajtót. -Miről beszélt az előbb?-fordultam a legjobb barátnőmhöz. -Valójában nem egy laborban élesztettek fel. Hanem ő. Felélesztet és azt mondta, hogy ez így is maradhat. De csak akkor, ha megöllek.-kezdett sírni. -Ez miatt nem kell sírni.-sóhajtottam. -De jelenleg életben vagyok és azon gondolkodjunk, hogy hogyan menekülünk meg.-mondtam határozottan. -Téged nem is érdekel, hogy meg kell öljelek?-nézett meglepődve. -De igen. Bár itt senki sem fog meghalni. Ha meg nekem kell, akkor legalább a legjobb barátnőm által haljak meg, mint más mocskos keze alatt.-küldtem felé egy mosolyt és járkálni kezdtem a cellában.-Itt nincsenek valami titkos rekeszek, mint a rendes palótákba?-kérdezte Hope. -Csak a másodikon van egy és az felett.-fogta a bepirosodott arcát Caleb. -Na várjatok!-döltem neki a falnak. -Basszus! Itt ilyen szar a.. ? -esett le egy tégla.-Caleb! -fordultam felé. -Megtudod ütni úgy a falat, hogy szétessen? -Megpróbálhatom.-tápászkodott fel és vett egy nagy levegőt, majd megütötte. -Csináld még!-bíztattam. Már vagy 15x megütötte, de még mindig semmi. -Várj!-szólt Hope mielőtt újra megütötte volna Caleb a falat. Felállt a földről és egy lyukat nézett a falban.-Adjátok oda azt a fadarabot. -nyújtotta a kezét, majd felszedtem a földről és oda adtam a kezébe.-Kösz.-nézett rám kedvesen, majd hatalmas erővel eltörte a fadarabot ott, ahol a lyuk volt és kiomlott a fal. -Azta!-nézte Caleb. -Mennyünk!-rohant ki Hope a cellából, utána én, majd Caleb. Lassan lopakodtunk felfelé, majd Hope meglátott egy őrt. -Állj!-húzott be a falhoz. -Most mit csináljunk?-kérdezte Caleb. -Én tudom!-vettem ki a díszbárdott a lovag kezéből. -Az nem éles.-fogta a fejét Caleb. -Nekem nem gond.-mosolyogtam, majd amikor oda ért az őr tarkon ütöttem hátulról és elájult.-De kemény.-dobtam le a földre. -Fussuk!-mondta Caleb és felkaptt minket, majd villámsebbeséggel menekültünk. -Hova viszel?-kérdezte Hope. -Nem tudom csak megyek.-felelt a békés hologróf, de hirtelen megállt.-Lám lám.-nevetett fel. -Hát újra találkozunk. -Remélem örülsz.-vágtam neki oda bunkón. -Hé! Az apáddal tisztelettel beszélj.-nyalta meg a szája szélét. -Te nem vagy az apám. -Mi? -nézett meglepődve. -Hallottad.-mondtam, majd a mellettem lévő páncél mögül kivettem a kardot és átszúrtam a hasán. -Ezt hogy..? Tehette....-kezdte el, de fejét eldöntötte és szemei lecsukodtak.-Csak vicceltem.-mosolygott, mire ijedtemben eldobtam a kardot és hátrébb léptem. -Ez mi?-néztem meglepődve. -Mondom, hogy több kell ahoz, hogy megölj!-ugrott nekem. A földre szorított erősen. -Engedd el pedofil!-kiáltott rá Hope. -Ha közelebb jöttök megölöm.-szorította meg jobban a csuklómat. - Úgyis megöllek!-mondtam neki levegőért kapkodva. -Sok sikert!-mosolygott rám és nyelvét végig húzta a mellemmen. -Elég!-kapta el hátulról a szárnyát Caleb és kihajította a hatalmas ablakon. -Meneküljünk, amíg lehet.-húzott fel Hope a földről és futni kezdtünk. -Szabadulnak! Szabadulnak!-lehetett hallani az egész palotába, majd hadseregek kezdtek üldözni minket. Felszaladtunk a legfelső emeletre. -Itt vége!-lépett előre apa fél szárnnyal, mert a másikat Caleb kitépte. Ameddig tudtunk hátra mentünk, majd megálltunk. -Hát itt a vég.-mondtam sírva. -Vagy leugrunk és a hirtelen dimenzióváltozástól halunk meg, vagy ők ölnek le.-érzékenyedett el Caleb. -Elég! -kiáltott Hope, amire mindenki rá nézett. -Te mondtad, hogy nem adod fel. Hogy küzdesz a végig. És tudod mit? Én is azt fogom! Mert a legjobb barátnőm vagy. Nem hagytál ott, amikor kiderült, hogy meg kell öljelek. Mindig kiálltál mellettem. Még akkor is ha nem volt igazam. Amikor meghaltam, csak te gondoltál rám és vettél nekem bögrét.-mosolygott rám és nyújtotta a kezét.-Együtt megcsináljuk? Erősen megszorítottam. -Együtt megcsináljuk.-mosolyogtam és Caleb kezét és megfogtam.-Szeretlek.
-Én is-adott egy csókot és szembe néztünk a hologrófokkal.

December 31.

Már a panelban vagyunk több mint egy hete. Caleb járkál nekünk ételért és innivalóért. Próbál minnél több időt velünk tölteni, mert tudja, hogy most mivel meghalt a proféciában lévő lány, ezért a hologrófok leigázzák ezt a várost. -Jó reggelt!-keltett minket Caleb egy-egy tál hideg étellel. -Ezek után, egyik reggel se lesz jó.-mondtam szomorúan. -Hope hol van?-kérdezte. -Ki ment a mosdóba.-feleltem és elkezdtem enni az ételt, amit hozott nekem. -Jó étvágyat. -Köszi. Pár perc néma csend lett, majd Hope kijött a mosdóból. -Mi az?-kérdezte miközben a kezét rázza, ami vizes volt. -Semmi.-ráztam meg a fejem. -Amúgy feltűnt, hogy ma szilveszter van?-kérdezte Caleb egy nagy mosoly kíséretében. -Mindig anyával töltöttem a szilvesztert.-mondtam halkan. -Most velünk fogod!-vágta rá Hope és az utcán meglátott két embert.-Vannak az utcán emberek.-mondta. -Azok nem azok.-felelte Caleb.-Az emberek nem mernek kimenni az utcákra ebben a városban. Azok is hologrófok. -Pedig nem azoknak tűnnek.-ellenkezett Hope. -Ne nézd sokáig őket, mert egy idő után megérzik ha figyelik őket. Ki tudja mit fognak művelni.-sóhajtott a mellettem lévő fiú. -Pedig már vagy 10 perce nézem őket. És észre is vettek. Elkezdenek közeledni. Bejöttek. -kapkodott levegőért Hope. -Húzzunk el!-ugrott fel Caleb és kitörte az ablakot, majd kiugrottunk rajta. A levegőben elkapott minket, de a két ismeretlen lény követett minket. Egy temetőbe szálltunk le. Lerakott minket egy-egy sírkő mögé, hogy ne látszodjunk, majd amikor a két hologróf leszállt valamit beszélgetni kezdtek. -Szerinted mi vagyunk a téma?-suttogta a szomszédos sírkő mögül Hope. -Valószínű.-sóhajtottam. Mikor láttam, hogy elkezdtek közeledni felénk, akkor Calebel a pillantásunk összeért, amikor kipillantottam. -Ott van!-kezdett felénk futni a két hologróf. -A szőke az enyém.-mondta az egyik, akinek barna haja belevágott szemébe és amikor átváltozott testén egy hatalmas tetko volt, ami szerintem az életét ábrázolta. -Akkor enyém a barna.-fogta meg a vállam a másik, akinek fehér haja fel volt kötve. -Caleb!-kiáltottunk Hopeval egyszerre, de őt három hologróf fogta le. -Ő most nem fog nektek segíteni.-szagolta meg a nyakam a hologróf, amitől kirázott a hideg. -Engedjetek el!-vette zihálva a levegőt Hope. -Nézd már milyen aranyos. Azt akarja, hogy engedjük el.-kezdett nevetni a két hologróf. -Te mért nem nyávogsz?-kérdezte a fehér hajú. -Mert én nem félek tőletek.-mosolyogtam rá szánalmasan, majd amikor éreztem, hogy erősebben szorította a vállamat, akkor ráléptem a lábára. -Ez nekem nem fog fájni.-húzta végig a másik kezét a hátsomon. -De ez igen!-emeltem fel hátulról az egyik lábam erőből a hímvesszőjének, amire hirtelen elengedett.-Perverz!-rohantam el. -Büdös kurva!-kiáltott miközben összeesett és a farkát markolgatta. Gyors kerestem valamit, amit fegyverként tudok használni. Hát csak egy lapátot találtam, de jobb mint a semmi. Elkezdett közeledni felém a másik hologróf. Ledobta a földre Hope-ot és úgy gyorsabb tempóban kezdett üldözni. Futottam, ahogy csak tudtam. Út közben a lapátot is elhagytam, így fegyverem sem volt. -Rohadt élet!-jutottam egy zsákutcába. -Azt hiszem, hogy nyertem.-mondta, majd amikor a kezét nyújtotta felém hirtelen kidüledt fekete szeme. -Hülye nyomi!-szúrta át a lapátot Hope a hologróf hasán. -Mi a...?-nézett a háta mögé, ahol Hope vigyorgott, majd összeesett. -Mennyünk vissza Calebhez!-ugrottam át a tetemet és futni kezdtünk. Amikor visszatértünk Caleb épp az utolsó életben maradt hologróf fejét roppantotta össze. -Azt a kurva....-mondta Hope és elhányta magát. -Szerintem cuki.-mosolyogtam utána odamentem Calebhez és megcsókoltam. -Szerintem egy ideig innen ne mennyünk el.-javasolta a barátom. Letelepedtünk egy kriptába és ott feküdtünk. Teljesen sötét volt, majd egy kék csillogás pár pillanatra villogott. -Hope?-kérdeztem. -Igen?-kérdezett vissza a hangjában bánattal. -Baj van? -Valamit tudnod kell. Az igazságot, hogy hogyan is vagyok most életben
Hamarosan végzünk emberek :D addig ti is osztogassátok és szerezzetek sok feliratkozót :DD

December 24.

-Mit?-kérdeztem. -Aznap, amikor elütöttek. Akkor nem véletlen baleset volt. -Mi?-néztem rá meredten. -Gyere.-húzott ki a bejárat elé. -Na mondd!-mondtam, miközben lesöpörtem a padról a havat. Leültünk rá és Hope a fehér kis pöttyöket nézte, amint estek le az égből. -Tudom ki ütött el.-hajtotta le a fejét. -Ki?-néztem rá ijedten. -Az apád.-mondta ki. -Az nem lehet! Tuti összetéveszted valakivel!-próbáltam valamit reagálni. -Nem!-kiáltott rám. -Ő volt az!-mondta kicsit halkabban. -De mért tette volna? -Mert apud és köztem volt valami.-kezdte a meséjét.-Azaz már több mint 4 éve. És az is megvolt. -Lefeküdtél az apámmal?-néztem rá. -Igen, de.... -Nincs semmi de!-kiáltottam rá hirtelen sírásban kitörve. -Egy kurva vagy! Eddig megértettem, hogy a suliban kefélgetsz összevissza, de hogy az apámmal. 4éve!-üvöltöztem vele és elindultam a ház felé. -Várj!-fogta meg a kezem.-Hadd mondjam végig. -Van 1 perced! -Azért ütött el, mert elakartam mondani 3 évvel ezelőtt, de ő nem engedte és amikor elment, mi még tartottuk a kapcsolatot. Tavaly a zebra előtt, amikor kérdezted kivel SMS-ek akkor apudnak írtam, hogy elmondom neked és megírtam neki azt is, hogy hol vagyunk. Biztos a közelben volt, és ahogy siettem át a zöld lámpánál akkor elütött, nehogy megtudd az igazat.-fejezte be. -Szóval te el akartad mondani?-néztem rá könnyes szemekkel. -Igen.-bólogatott és épp jött haza a sötétben apa. Elindultam felé, majd amikor oda értem megálltam előtte. -Szia kosaras. Te nem fá....-kezdte el, de adtam neki egy jobbost, amitől a kézfejemen felrepedt a bőr és elkezdett vérezni. Apa a kezemből áradozó vért nézte. -Ez meg mi volt?-nézett rám, majd vett egy nagy levegőt és újra a kézfejemet nézte. -Te tetted!-kezdtem felemelni a hangom. -Mit?-nézett rám mosolyogva. -Hope balesete. Te ütötted el.-mondtam halkan. -Ja, hogy azt a kis ribancot.-törölte meg a szája szélét és közeledni kezdett felém. -Hope!-kiáltottam és a barátnőm felé szaladtam, aki a bejáratnál állt. -Nyisd ki!-kiáltottam futás közben. Ő kinyitotta a bejárati ajtót, majd belépett. Utána én is beestem és gyorsan bezártam az ajtót. -Mindenki a hátsó ablakon meneküljön!-kiáltottam anyunak és Calebnek, akik a fánál beszélgettek. -Mért?-néztek rám és Hopera. -Erre nincs...-mondtam, de áttörte a falat. Hologróf testben. -Mondtam.-kiáltott Hope, és anya döbbenten nézett apára. Mozdulni nem tudott, de vett egy nagy levegőt és odasétált apához. -Szóval igaz?-simított végig apa arcán. -Te tudtad?-néztem rá. -Most mondta Caleb. -és a barátomra nézett. -Vidd ki hátul őket.-utasította anya és a barátom gyorsan be vitt minket a szobámba. -Le kell mennünk anyáért!-kiáltottam. -Neki már vége.-mondta szomorúan Caleb. -Mi? Ugye nem ő volt az a lány? -De igen. Sajnálom.-hajtotta le a fejét. -Jobb lenne ha mennénk.-mondta Hope a párkányról lógva. -Igaza van.-szólalt meg Caleb és megszorította a kezemet, majd Hope-ot is felkapta és levitt minket. Amint leértünk átváltozott eredeti testébe és elrepültünk egy lepusztult panelházba. -Itt leszünk addig, amíg meg nem oldódnak meg a dolgok.-ült le a földre Caleb. -Akkor anya most meghalt?-néztem bele a barátom csillogó, barna szemeibe. Igent bólintott, rajtam meg kijött a síróroham. Szemeimből folytak a könnyek, amik elárasztották arcomat. Le ültem Caleb mellé és fejemet a vállára raktam. Ő felemelte és megtörölte arcomat. -Gyönyörű szemed van.-nézett barna szemeimbe, amik a sírástól csillogtak, mint a gyémánt. -Itt mindennek vége?-kérdezte Hope, miközben az ablakból nézte a szakadó havat. Hihetetlen, hogy minden évben képes megnézni naponta, vagy 1 órán keresztül a szakadó hópelyheket. -Reméljük.-szorított magához Caleb. -Még nem!-mondtam egy szipogás kíséretében.-Megölöm az apámat, bármi is legyen. Vagy én halok meg vagy ő, de el kell dönteni, hogy ki lesz a nyertes.
Íratkozzatok fel, komizzatok és pipáljatok!!

December 24.

-Szóval tudni akarsz mindenről?-nézett le a földre, majd behunyta szemeit. Hope csak nézte a fejleményeket csendben. -Pontosan.-simítottam végig hátán, amin bőrkabátja feszült. -Nem akarlak még egyszer elveszteni. És bármit mondasz, az ebben a szobában marad.-mosolyogtam rá, miközben próbáltam nyugtatni. -Rendben.-nézett fel rám és egy kisebb mosoly kerekedett ki arcán. -Szóval az egész ott kezdődik, hogy nem szörny vagyok. Azaz nem szörnyek vagyunk, mert több is van belőlünk. Mi hologrófok vagyunk. Ez azt jelenti, hogy lélekbirtoklók. Mi mások lelkéből állítjuk elő magunknak a fennmaradáshoz szükséges plazmát. A plazma alatt ne egy e világi hülyeséget képzelj el, hanem egy kéken foszforeszkáló cseppet. Ebből naponta három kell, hogy életben tudjunk maradni. A hologrófok olyanok, mint az emberek, csak démon lélek van bennük. Ezért van nekem is átváltozáskor fekete szemem és sötét szárnyam. Sokan tévesztenek össze minket a démonokkal, de ők ördög testbe rejtőznek és egy teljesen más világban élnek.Ezen a helyen nagyon kevés démon él. Inkább hologrófok vannak. Lehet, hogy valamelyik barátotok is az csak jól álcázza magát.-fejezte be. - És mért pont ide jöttetek?-kérdezte Hope. -Van itt valami, vagy valaki aki benne van próféciában és az a dolog ebben a városban van. -És fogalmatok sincs, hogy mi lehet az?-tettem fel az újabb kérdést. -Hát ők nem hisznek nekem, de én tudom, hogy egy ember. Méghozzá egy lány. De fogalmam sincs arról, hogy ki a profécia. -És mi áll abban a szövegben?- kíváncsiskodott Hope. Fura volt most nekem a legjobb barátnőm. Eddig soha nem érdekelte mások dolga. Meg látszik rajta, hogy fél. Vagy valamit tud, amit én nem. -Az, hogy az a lány fogja ki írtani a népünket. Így minnél hamarabb meg kell találnunk és el kell haláloznia. -Mi?-akadtam ki, de Hope reakciója csak egy nagy sóhaj volt. -Nem vagytok emberek. Csak annak tettetitek magatokat. Szerintem megérdemlitek a halált. De csak akkor ha itt vagytok. Ha visszamennétek a hazátokba, akkor béke lenne.- mondta Hope lenézően. -Hope!-kiáltottam rá. -Mi van?-üvöltött vissza. -Az emberek nem mernek kimenni az utcára, nincs egy lélek se már ebben a városban. Mindenki elköltözik minnél hamarabb. Egyedül a ti családotok az, aki nem fél. Lehet azért mert valamelyik szülőd is hologróf.-csúszott ki a száján. -Mi?-döbbentem le.-Ezzel nagyon el vagy tévedve. Mi azért maradunk itt, mert nem félünk tőlük.-adtam ki magamból. -Ahogy gondolod.-ült le az ágyam szélére. Néma csendben telt az idő, és néztem a szobámból, hogy egyesek pakolnak be a kocsijukba hatalmas bőröndöket és elhajtanak. -Ezt nem hiszem el.-hajtottam le a fejem.-Szent este van és mindenki elhagyja a várost. A városfát se állították fel, az utcákon meg senki nem jár gyertyával a kezében, hogy mások ajtajában énekeljen. Hiányzik a múlt.-mondtam halkan, de ez is közbejárta a szobát. A két bent ülő ember engem néz és próbálnak valamit mondani, de amikor elkezdenék, hirtelen a nyitott száj becsukódik és csendben maradnak. A további egy óra néma csendben telt. -Ez így nem mehet tovább.-mondtam halkan, mire Hope rám nézett. -Mégis mit tehetnénk?-sóhajtott Caleb. -Mennyünk vásárolni!-ugrott fel Hope. -Ünnep van. Ilyenkor zárva vannak a boltok.-mondta Caleb. -Jó. Én lemegyek anyuékhoz. Jöttök?-nyújtottam a kezemet Calebnek, aki megfogta és felállt.-Te?-néztem Hope-ra.-Mennyünk!-ugrott fel és elindultunk a nappaliba. Anya a konyhában volt egyedül. -Szia anya!-öleltem át hátulról. -Na mi az? 10 év után együtt töltöd velem a Szent estét?-mosolygott és a vállamat fogta. -Valahogy úgy.-kacsintottam és elvettem a tálból egy mézeskalács süteményt. -Egyetek ti is!-mosolygott rá Calebre és Hopera. Nem kellett nekik kétszer mondani, egyből csatlakoztak mellém és ettünk anya ételeiből. -Mit szeretnétek holnap kapni karácsonyra?-nézett ránk anya. -Azt az autót, amit kinéztem magamnak még tavaly.-vágtam rá. -Nekem annyi elég, hogy itt lehetek.-mosolyodott el Hope. -A lánya kezét.-mondta komolyan Caleb és mindenki meredten nézett rá.-Csak vicceltem.-kezdett el nevetni, amire rajtam kívül mindenki vigyorgott. -Szóval nem akarod megkérni a kezem?-mondtam szomorúan és mindenki abbahagyta a nevetést. -Nem, vagyis de csak...Ezt még van időnk eldönteni.-csúszott végig a keze a combomon. -Szerencséd.-adtam neki egy csókot. -Apa hol van?-kérdeztem. -Valahová elment gyors.-felelt anya és a fához mentem, ami a nappaliba állt. Mindenki utánam jött és megszorítottuk egymás kezét. -Most így belegondolva ez a legjobb szent estém.-mosolyogtam. -Végre igaz emberekkel lehetek.-néztem Hopera. -Valamit el kell mondanom.-nézett le a földre a legjobb barátnőm.
A következő rész a 30. feliratkozó után lesz. DE MOSTMÁR KOMOLYAN! :')) túl sokat engedek :'))