December 24.

-Szóval tudni akarsz mindenről?-nézett le a földre, majd behunyta szemeit. Hope csak nézte a fejleményeket csendben. -Pontosan.-simítottam végig hátán, amin bőrkabátja feszült. -Nem akarlak még egyszer elveszteni. És bármit mondasz, az ebben a szobában marad.-mosolyogtam rá, miközben próbáltam nyugtatni. -Rendben.-nézett fel rám és egy kisebb mosoly kerekedett ki arcán. -Szóval az egész ott kezdődik, hogy nem szörny vagyok. Azaz nem szörnyek vagyunk, mert több is van belőlünk. Mi hologrófok vagyunk. Ez azt jelenti, hogy lélekbirtoklók. Mi mások lelkéből állítjuk elő magunknak a fennmaradáshoz szükséges plazmát. A plazma alatt ne egy e világi hülyeséget képzelj el, hanem egy kéken foszforeszkáló cseppet. Ebből naponta három kell, hogy életben tudjunk maradni. A hologrófok olyanok, mint az emberek, csak démon lélek van bennük. Ezért van nekem is átváltozáskor fekete szemem és sötét szárnyam. Sokan tévesztenek össze minket a démonokkal, de ők ördög testbe rejtőznek és egy teljesen más világban élnek.Ezen a helyen nagyon kevés démon él. Inkább hologrófok vannak. Lehet, hogy valamelyik barátotok is az csak jól álcázza magát.-fejezte be. - És mért pont ide jöttetek?-kérdezte Hope. -Van itt valami, vagy valaki aki benne van próféciában és az a dolog ebben a városban van. -És fogalmatok sincs, hogy mi lehet az?-tettem fel az újabb kérdést. -Hát ők nem hisznek nekem, de én tudom, hogy egy ember. Méghozzá egy lány. De fogalmam sincs arról, hogy ki a profécia. -És mi áll abban a szövegben?- kíváncsiskodott Hope. Fura volt most nekem a legjobb barátnőm. Eddig soha nem érdekelte mások dolga. Meg látszik rajta, hogy fél. Vagy valamit tud, amit én nem. -Az, hogy az a lány fogja ki írtani a népünket. Így minnél hamarabb meg kell találnunk és el kell haláloznia. -Mi?-akadtam ki, de Hope reakciója csak egy nagy sóhaj volt. -Nem vagytok emberek. Csak annak tettetitek magatokat. Szerintem megérdemlitek a halált. De csak akkor ha itt vagytok. Ha visszamennétek a hazátokba, akkor béke lenne.- mondta Hope lenézően. -Hope!-kiáltottam rá. -Mi van?-üvöltött vissza. -Az emberek nem mernek kimenni az utcára, nincs egy lélek se már ebben a városban. Mindenki elköltözik minnél hamarabb. Egyedül a ti családotok az, aki nem fél. Lehet azért mert valamelyik szülőd is hologróf.-csúszott ki a száján. -Mi?-döbbentem le.-Ezzel nagyon el vagy tévedve. Mi azért maradunk itt, mert nem félünk tőlük.-adtam ki magamból. -Ahogy gondolod.-ült le az ágyam szélére. Néma csendben telt az idő, és néztem a szobámból, hogy egyesek pakolnak be a kocsijukba hatalmas bőröndöket és elhajtanak. -Ezt nem hiszem el.-hajtottam le a fejem.-Szent este van és mindenki elhagyja a várost. A városfát se állították fel, az utcákon meg senki nem jár gyertyával a kezében, hogy mások ajtajában énekeljen. Hiányzik a múlt.-mondtam halkan, de ez is közbejárta a szobát. A két bent ülő ember engem néz és próbálnak valamit mondani, de amikor elkezdenék, hirtelen a nyitott száj becsukódik és csendben maradnak. A további egy óra néma csendben telt. -Ez így nem mehet tovább.-mondtam halkan, mire Hope rám nézett. -Mégis mit tehetnénk?-sóhajtott Caleb. -Mennyünk vásárolni!-ugrott fel Hope. -Ünnep van. Ilyenkor zárva vannak a boltok.-mondta Caleb. -Jó. Én lemegyek anyuékhoz. Jöttök?-nyújtottam a kezemet Calebnek, aki megfogta és felállt.-Te?-néztem Hope-ra.-Mennyünk!-ugrott fel és elindultunk a nappaliba. Anya a konyhában volt egyedül. -Szia anya!-öleltem át hátulról. -Na mi az? 10 év után együtt töltöd velem a Szent estét?-mosolygott és a vállamat fogta. -Valahogy úgy.-kacsintottam és elvettem a tálból egy mézeskalács süteményt. -Egyetek ti is!-mosolygott rá Calebre és Hopera. Nem kellett nekik kétszer mondani, egyből csatlakoztak mellém és ettünk anya ételeiből. -Mit szeretnétek holnap kapni karácsonyra?-nézett ránk anya. -Azt az autót, amit kinéztem magamnak még tavaly.-vágtam rá. -Nekem annyi elég, hogy itt lehetek.-mosolyodott el Hope. -A lánya kezét.-mondta komolyan Caleb és mindenki meredten nézett rá.-Csak vicceltem.-kezdett el nevetni, amire rajtam kívül mindenki vigyorgott. -Szóval nem akarod megkérni a kezem?-mondtam szomorúan és mindenki abbahagyta a nevetést. -Nem, vagyis de csak...Ezt még van időnk eldönteni.-csúszott végig a keze a combomon. -Szerencséd.-adtam neki egy csókot. -Apa hol van?-kérdeztem. -Valahová elment gyors.-felelt anya és a fához mentem, ami a nappaliba állt. Mindenki utánam jött és megszorítottuk egymás kezét. -Most így belegondolva ez a legjobb szent estém.-mosolyogtam. -Végre igaz emberekkel lehetek.-néztem Hopera. -Valamit el kell mondanom.-nézett le a földre a legjobb barátnőm.
A következő rész a 30. feliratkozó után lesz. DE MOSTMÁR KOMOLYAN! :')) túl sokat engedek :'))