Január 1.(utolsó rész)

Senki nem mozdult semmit, majd gondoltam léptem egyet, mire mindenki lépett egyet. -Wáh!-kiáltottam. -Te meg mit csinálsz?-kérdezte Hope. -Nem tudom. Mindig ki akartam próbálni.-néztem mosolyogva. -Szerintem szexi.-kacsintott rám Caleb. -Ti még a halál előtt is, így viselkedtek?-sóhajtott a volt apám. -Mért sírnunk kéne?-vágtam vissza flegmán. -Hát én ezt nem bírom tovább.-mondta idegesen. -Wáh!-futott felénk, amire mindenki elkezdte ugyanazt csinálni, mint ő. -Látod!- Ők is azt csinálják.-kezdtem nevetni, majd vettem egy nagy levegőt és harci pózt vettem fel. -Állj!-szólt közbe egy női hang, amikor megakartam ütni pont az első hologrófot, ami velem szemben volt. -Mondtam, hogy nem öljük meg őket. -lépett előre a trónon ülő nő. -Kik vagytok ti?-simított végig Hope haján. -Hát ti loptatok el és hoztatok el ebbe a dimenzióba, szóval valószínűleg ottani lakosok.-mondtam neki bunkón. -Te neked aztán van merszed.-lépett elém. -Angel ne!-suttogta a fülembe Caleb. -Mért ki ez?-néztem rá. -A császárnőnk. -Úgy ahogy mondja.-hajolt bele az arcomba -Jó! Megértettem.-léptem hátrébb. Most valamiért jó lett a kedvem. Valójában mindig úgy akartam meghalni, hogy jó kedvem lesz és lehet ez miatt vagyok így felpörögve. Mondjuk általában sem vagyok az a depizős, síros kislány. Mindig a jót keresem a dolgokban. Néha nem is lehet bennük találni. Akkor csinálok egyet. Ebben mondjuk azt lehet jónak nevezni, hogy az elhunyt, legjobb barátnőmmel és a hologróf barátommal állok a vég előtt. -Öljétek meg őket!-lépett el tőlünk a császárnő és mindegyik lassan közeledik felénk. -Hát itt a vég.-ment el a kedvem és megszorítottam a két társamnak a kezét. -Ez mi?-nézett le Caleb a karomra, amire a gyűrűt húzta fel. A fekete ékszerből fehér hamu kerekedik fel a karomon, végig a felső testemen, majd mindenhol. -Angel!-kiáltott Hope, de nem láttam semmit, mert a hamu, köddé vált. Én a levegőben vagyok, de fogalmam sincs hogy kerültem oda. Mikor leérkeztem a földre mindenki engem nézett. -Ez nem lehet! -lépett elő a volt apám.-De az anyád volt. -Mi?-kérdeztem és magamat kezdtem nézni. Teljesen fehér vagyok. Fehér szárnyak, egy fehér jogar a kezemben a tetején kék smaragddal és egy kis valami takart el épp hogy csak. -Caleb!-néztem rá. -Te vagy.-nézett mosolyogva.-Én tudtam, hogy te vagy. -De mi?-léptem elé és mélyen néztem csillogó, barna szemeibe. -Te vagy a proféciából a lány.-szorította meg a kezem. -Akkor én fogok végezni veletek?-könnyeztek be a szemeim. Ekkor elnézett és Hope mögé lépett. -Caleb! Nem mondott semmit és a hátam mögött lévő hologrófokat néztem, akik kezdtek hátrálni tőlem. -De nekem fogalmam sincs hogy kell ezt használni!-nyújtottam előre a botot, amiből egy hatalmas fénycsóva jött ki. Nem láttam semmit, annyira szikrázott, majd amire eltűnt egy csomó hologróf eltűnt. -Mi? Szóval a fény öl meg titeket? -Nem.-mondta apa. Csak hogy utoljára így szólíthassam. - A te erőd. De nem mindenkit. -és lassan közeledni kezdett felém. -Hát ennyi volt az apa lánya szeretet.-szúrtam át a jogart rajta, amikor elém ért. A hasából fénycsóvák jöttek ki és utoljára őszintén rám nézett. -Azért én még mindig szeretlek.-esett össze. -Ezzel már elkéstél.-adtam neki pár könnyet és Hope mellém lépet. -Így jobb lesz.-fogta meg a kezem. -Na végezzünk a többivel is.-mosolyogtam rá és közéjük rohantam. Úgy használtam a botot fegyverként, mint ahogy soha nem gondoltam volna. Olyanok voltak mintha nem is akarnának küzdeni. Mikor már csak egy maradt Hope mellém lépett. -Őt én.-vette el a jogaromat és Justin elé lépett. -Ha már úgy is meg kell haljak, akkor haljunk meg együtt.-döfte át a botot Justinon. -Így nem mi halunk meg, hanem ő.-esett össze és Hope visszaadta a fegyvert. -Hát mostanra tényleg itt a vég.-ölelt magához. -De mi? Nyertünk! Nincs vég.-simítottam meg arcát, ami hirtelen csupa könny lett. -Nem!-mondta mosolyogva.-Engem Justin ereje tartott életbe. Mivel ő meghalt, én is ezzel a sorssal fogok elmenni innen. -Ne ne ne! Kérlek ne!-mondtam sírásba kitörve és a kezét megszorítottam mikor a palota széléhez indult, hogy leugorjon. -Nem hagyom hogy megint itt hagyj!-kiáltottam rá. -Már késő.-mosolygott rám és az ujjaitól kezdve kezdett kék csillámmá válni. -Hope ne ne ne!-kiáltottam hatalmas könnyeket dobálva. -Szeretlek Angel. Te voltál én, te leszel én. Én voltam veled, de soha nem lehettem olyan mint te. Szia.-esett le háttal a palóta tetejéről, majd egy nagy kék csillogás felment a mennybe. A sírástól a földön hevertem. -Már jobb helyen van.-ölelt magához Caleb. -Te ugye itt maradsz velem?-néztem rá. -Sajnálom.-állított fel a földről. -De miért? -Mert ha a prófécia nem tejesül, akkor a lány meghal. És inkább haljak meg én. -Nem nem nem!-nyomtam bele testem a felsőtestébe. -Nem hagyom hogy te is el menny! -Sajnos nem tehetünk ellene. Csak gondolj rá úgy, hogy vége. Minden békés és engem soha nem ismertél.-mosolygott rám, de szemeiből áradtak a könnyek. -De nem tudom elfelejteni azt akivel kellene élnem a jövőt.-tettem a jobb kézfejét arcomhoz.
Ez esetben.-levette a pólóját, ami feszült testéhez. -Ezt tartsd meg.-adta a kezembe, de nem vettem el. Nyújtottam az alkaromat, hogy megértse mit akarok. -Te hülye vagy.-mondta két szipogás között és felkötötte a kezemre, mint a moziba. -Mért te annyira okos vagy?-vágtam rá. -Hiányozni fogsz.-döntötte fejét a vállamra és szemeiből jobban folytak a könnyek, mint az enyémből. -Szeretlek!-húztam végig a kezemet mellizmán, de még így is éreztem szívének ritmusát. -Helyes!-mosolygott rám.-Szia. -Szia.-törtem ki nagy sírásba és átdöftem a hasát. Még egy utolsó pillanatra felnézett rám. -Még mindig neked van a leggyönyörűbb szemed.-mosolygott és eldőlt. Egy ideig néma csendben tartottam a levegőben, majd mikor ránéztem vele együtt dőltem a földre. -Ne!-kiáltottam. A könnyeimet ontottam testére. -Jól vagy?-kérdezte Adam a felső bejáratnak támaszkodva. -Meghalt.-hajoltam a test felé és sírtam. -Ennek így kellett történnie.-ölelt meg hátulról.